Itt az ideje, hogy leírjam, milyen nagyszerű triatlonista vagyok, és ezzel az emlékállítással magamat is figyelmeztessem. Na meg ha majd ennél is rosszabb lesz az emlékezetem, akkor újraélhessem azt a nagyszerű szombatot.
Történetesen egy enyhén ittasan tett ígéretemhez híven álltam rajthoz, vagyis sétáltam, mólóra pár hete Orfűn. Az úszás majdnem fele, a bringa és a futás negyede az ironman távnak. Gondoltam csak sikerül megtenni ezt az 1.6 + 40 + 10 kilométert.
Úszni soha nem tudtam igazán, egy Balaton-átúszás alkalmával is úgy kellett kimenteni lábgörcs miatt. Sebaj, azóta futok, túrázom és lefogytam. Az uszodai felkészülést szépen halogattam, míg megkönnyebbülésemre már értelmetlenné vált. Így semmi sem idegesített aznap reggel.
Az úszás megkezdése után pár perccel egyértelművé vált a helyzet. Kb. 300 méternyi evickélés után már köröztek, és mire a második és egyben utolsó körömbe kezdtem, már mindenki elindult a bringájával. Enyém volt a tó. Egy idő után folyamatos csónak-kíséretet nyertem, ami hamarosan életmentőnek bizonyult, mert megint begörcsöltem, sikeresen mindkét lábra. Így a végére gyakorlatilag csak karral próbáltam tenni valamit, de a rossz technika biztosította minden idők legrosszabb triatlon-úszását, 1:42 körül dőltem el a stégen asszem.
Felmásztam a bringára, nekiindultam az emelkedőnek, de csakhamar elkezdett kattogni a lánc, mert az előző este végzett gyors átszerelés egy picit túl gyorsan történt, és nem próbáltam ki normálisan a tekerést. Szóval megálltam, csavarhúzóztam, szerelgettem, aztán hajrá.
A legcsodásabb szakasz az, ahogy Abaliget felől megmászod a hegyet, és a tetején megpillantva Orfűt száguldasz lefelé. Na itt én 10km/h sebességgel fékezgettem, mert defektet kaptam és csak reméltem, hogy az abroncs nem megy szét, amíg begurulok a fordítóba, ahol van pumpa és nem kell bénázni a kis szar kézifújkálóval.
Szupergyors gumicsere után megkezdtem második körömet, és már az elején láttam, ahogy beér az utolsó két csaj, így már megint átélhettem az „egyedül a pályán” élményét. Itt motoros felvezetéssel nyomtam, csak nekem integették lefelé a szembejövő autókat: igazán maradandó emlék. Az ellenőrzőpontokon mindenki boldogan drukkolt, amikor megpillantott, mert utánam bezárhatott végre. Szerettek.
És ez a szeretet nem lankadhatott, hiszen következett a futás. A lányok épp utolsó körüket rótták, a többi versenyző már az autópályán repesztett hazafelé, én pedig 10 perccel a szintidő előtt nekifogtam a 4 körös rohangálásnak. Egyébként nem ment rosszul, komolyan. Rettentő ciki volt az egész, de kimondhatjuk, hogy maradéktalanul lelaktam a nevezési díjat.
A beérkezésemkor picit abbahagyta az énekes a színpadon, a szervezők és családtagjaik pedig tapsoltak és boldogan üdvözöltek, sírni támadt kedvem. Bár nem érdemeltem meg, érmet is kaptam, és egy nagyszerű élménnyel gazdagodtam. 4:30 körüli idő, vagyis félórával több, mint a szintidő. Khm-khm-khm.
Pista viszont, akivel ezt lezsíroztuk, rohadt jó időt csinált, büszke vagyok rá. Na meg türelmes szurkolóimra. Ez a szombat mindenkinek hosszúra nyúlt.