Épp az imént piszkálgattam meg a hétvégén szétégett nyakamat, kellő érzelmi aláfestést adva a bejegyzéshez. Régóta terveztem már, és most végre sikerült: tesómmal megmásztuk a Triglavot, Szlovénia nemzeti jelképét, címerhegyét, ami egyben a délszláv ország legmagasabb csúcsa.
Szokásomhoz híven semmiféle felkészülést nem bírtam elvégezni, vagyis se útvonaltervet nem készítettem, se szálláshelyet nem foglaltam, se a naptejet nem tettem be a táskába. Minden évben kell legalább pár nap tervezetlen szenvedés, most már tisztán látom.
Péntek dél után indultunk, és egy kis ljubjana-i szendvicsalapanyag vásárlás után 7 körül érkeztünk meg Zgronja Radovna nevű párházas településre. Itt kérdezősködés következett, aminek folytán kiderült, hogy a nemzeti park területén tilos sátrazni. A szállásárak fejenként 10.000 körül voltak, így egyértelművé vált helyzet: kocsiban alszunk. Kerestünk egy megfelelő parkolót a Krma-völgyben, megsöröztünk és nekifeküdtünk a pihenésnek.
A völgyben már este is 20 fok volt, míg máshol 35, így reggel sem volt melegünk, kb 10 fokról indult a hőmérséklet. Hamar kiértünk a völgyből a naposabb lankákra, és már kezdődött is az izgalmasabb túra-részlet.
Nagyjából 800 méterről indultunk, a cél 2864 méteren várt. Először azt gondoltam, hogy a román Moldoveanu-csúcshoz hasonló lesz az eloszlás, vagyis 80% enyhe, 20% durva emelkedő. Ezzel szemben 33/33/33 eloszlás volt a nehéz/komoly/kíhívásos fokok között.
Öcsi a csúcs-mászást már nem tudta bevállalni, 2505 méteren megpihent egy sör mellett a turistaház hűvösében. Így is rohadt jó volt, hiszen még soha nem volt komolyabb hegyen.
A turistaház egyébként drága, ami érthető, hiszen gyalog vagy helikopterrel tudják csak felvinni az árut. Ha a hazai Nagy-hideghegyre gondolunk, akkor máris elnézőbbek vagyunk, hiszen bár ott is túlzásba esnek az árakkal, csak oda bármikor felmegy egy kisteherautó is akár a készlettel. Itt a Triglavski dom-ban egy sör 800Ft körül volt, de nagyon kellett. A vizünk is elfogyott, amiből fél liter 600 körül lehetett asszem.
A cuccomat nagy részét Zolinál hagytam, és a vízzel meg a fényképezőgéppel indultam neki az utolsó 350 méteres sziklatömbnek. Itt már fémsodronyok és acélrudak voltak végig, amikbe kapaszkodva egész könnyen fel lehetett rohanni. Voltak, akik komolyabb hegymászó-felszereléssel mentek, néhány csapat összekötve, legtöbben védősisakban a lezuhanó kövek ellen. Nekem picit könnyebb dolgom volt szerintem mindezek nélkül, és nagyon élveztem a mászást. Kb. 2 óra alatt jártam meg a csúcsot, ahonnan talán három ország Alpok-sapkáit is be lehetett látni. Csodás volt… az idő tiszta, sehol egy komolyabb felhő.
Út közben egyébként két magyar csoporttal is találkoztunk, de 95% szlovén volt, ami talán érthető is; nekik ez tényleg fontos hegy. Sokan méretes hátizsákkal mentek végig, és bizonyára voltak, akik a turistaházban éjszakáztak.
Visszafelé nem részletezem az élményeket, mindketten kikészültünk, a lábaink tropára mentek, és engem itt kapott el a nap is. (A mai, vagyis szerdai állapotot a fotóalbum végén találod.)
A völgyben is volt vendégház a parkoló mellett, ott jó bevacsoráltunk. Baráti 15 euróért ettünk főételt, desszertet és ittunk egy sört. Kilenc körül már húztuk a lóbőrt és másnap reggel hatkor el is hagytuk a hegyeket. 6 óra vezetés egyhuzamban, és újra Budapest. Tudom, kell ez néha a magunkfajta kockának. Évi néhány ilyen elszabadulás, csúcsrajárás, elfáradás, egy hétig furánjárás. Nektek is hasonló jókat!
A teljes albumot itt éred el.