Ha már választanom kell, akkor én a zöld teát választom. Miért kell drogon élni? Nem tudom. De azon élek, amióta megszülettem. Kis koromban a gyerek-típusú addikciók és feszültséglevezetések (tipikus dolgok, amiket mindenki elhallgat felnőttként), túl korán a cigi, aztán a sör/bor, aztán egyszer csak abbahagytam a füstölést, és elragadott a futás öröme, majd a tea.
A kávé végig jött és ment, követett: ki- és bebújt az addikcióim sodrába, de soha nem barátkoztam meg vele igazán. Hűtlen és könnyűvérű szeretőnek tartom, aki felemel, mámorít, édességével simogat, gyors élményt nyújt – aztán pont ugyanilyen hirtelen enged el, és ahogy padlót érek, már vágyom is a következő löketre.
Egy jó zöld (Ágoston Peti fotója. Kösz!)
Nem így a zöld tea. Lágyan és lassan karol belém, szinte észre sem veszem, ahogy finoman felemel. Először a fejemben gomolygó felhőket szárítja fel, aztán szétárad a vénáimon keresztül és csendben jóllakat. Ha kifogy a kannából, akkor sincs hiányérzetem, nem zuhanok vissza. Ahogy jött, úgy hagy magamra – észre sem veszem és nem bánkódom miatta.
És hogy egy picit prózaibb legyek: rendben tartja az anyagcserémet, nem leszek tőle éhes, mint a kávétól – sőt, néha úgy érzem, egészen behorpadok és minden ballasztot kiprésel belőlem: asztrálisan és mentálisan egyaránt.
Tehát igencsak javaslom: ha már addikció-addikt vagy, mint én, akkor válaszd azt a társat ehhez, aki a legkevésbé ver át – én a zöld teára szavazok (tealevelekre öntött 70 fokos víz formájában, minden más nélkül).