Hónap: 2017 július

Emlékszem, amikor 2002. táján blogolni kezdtem, az tetszett a legjobban az egészben, hogy olyan kevesen vagyunk. Sőt, igazából az egész interneten olyan kevesen voltunk, hogy nem volt nehéz egyfajta intimitást érezni. Picit olyan volt ez, mint amikor az ember épít magának egy bunkit, amiről csak a haverok tudnak, pár tucat srác a faluban. Csak a kiválasztottak, akiknek én elmondom. Persze itt minden más volt, mert a haverság alapja inkább az a speciális elsőzés volt, hogy akkor nekem most van egy weblapom, amit én szerkesztek és megosztom rajta a legbensőbb gondolataimat. Ilyenje nem sokunknak volt eleinte, talán azért is, mert elég tech dolog volt: nehézkes.

Ezt feszítették szét a megjelenő blogszolgáltatók, majd rombolták le szinte teljesen a közösségi hálók. Az intimitást és a mindennapi privát izgalmakat, hogy XY írt-e vajon valami tartalmasat, felváltotta a zaj. A szolgáltatások felhasználóbarátságra hivatkozó totális elhülyülésének köszönhetően lezajlott online népességrobbanás mindent megsemmisítő földindulása. Volt viszont egy hozadéka ennek a robbanásnak: a blogírás újra visszakerült oda, ahol annak idején volt, vagyis egy olyan szürke zónába, ahova a zaj már nem ér el, amit már csak azok olvasnak, akik tényleg olvasni akarják – akiket tényleg éppen ez érdekel. Ebből a szempontból inkább örülnöm kell a közösségi hálók térnyerésének, hisz végül visszaadták nekem azt az intimitást, amit az elején is szerettem: publikusan írhatok, de szinte senki sem olvas. Aki mégis, az pedig nem trendeknek megfelelve, hanem az érdeklődésétől vezérelve.

A névvel, arccal vállalt írás mindig egy picit kontraproduktív. A viselt publicitás, pontosabban maga a leírt dolgok felvállalása épp hogy pellengérre állítja az őszinteséget. Tudva azt, hogy olvasnak, nem tudok teljesen függetlenedni az érzéstől, hogy valamilyen téren megfeleljek az olvasónak. Egy külső szemszögből vizsgálom magamat, azon keresztül értékelem a leírtakat – és ez potenciálisan pózolást eredményezhet, ami távolabb lökhet az őszinteségtől. Ezt nagyon nehéz leküzdeni, és szerintem nem is ment anno – így szinte minden blog-abbahagyásom alapja az ebből kifejlődő önmeghasonulás volt. Nem mondom, hogy most erősebb és megingathatatlan lennék, de teszek egy próbát.

Hasonlít egy kicsit a konklúzióm a beatnemzedék költője, Kerouac önmegfogalmazásához, miszerint „az első gondolat a legjobb” – a spontaneitás az egyetlen lehetőség az őszinteség megtartására. A belejavítás, az utólagos módosítás, a tervezettség / szerkesztettség eredményeképpen nem jöhet létre teljesen őszinte mű. Mert szerintem őszinte az is, ha egy gondolat kifejtésének íve nem tökéletes, nem teljes és itt-ott sántít is. Már ha ez a fajta őszinteség a célom, persze.

Márpedig a blog szerintem őszinte műforma kellene, hogy legyen, így a mottót megtartom. Ezt a fajta kísérletet pedig nagyon szépen támogatja az előbb fejtegetett visszakapott intimitás. Bízom benne, hogy lassan megindulva bár, de újra fel tudom venni a több, mint 10 éve elejtett fonalat. Legalábbis terápiás jelleggel mindenképp praktikusnak tartom most ezt az egész írás-dolgot itt.