Karcsi, a belvárosi nyúl

Egyszer volt, hol nem volt, élt egy nyolc éves kislány a belvárosi Ferenczy István utcában, nevezzük Friderikának.

Friderika nem volt különösen érdekes, vagy okos lányka: akaratosságával tűnt ki osztálytársai közül. Ahogy közeledett a tavasz, már minden nap csak a Húsvétra bírt gondolni, és legfőképp az ajándékokra. Egy áprilisi reggelen anyukájával sétálva elmentek egy kirakat előtt, amiben kis plüssnyulakkal dekorálták ki az élelmiszeres kosarakat. Friderika hisztibe fogott, hogy márpedig neki akkor is egy ilyen aranyos nyúl kell, amit szeretni fog és persze sokat simogatni. 

Anyukája csitítani próbálta, de Friderika nem nyugodott meg addig, amíg ki nem zsarolta szüleiből az ígéretet, hogy Húsvétra nyulat kap.

Biztos, ami biztos, anyukáék beszereztek egy hosszú szőke sörényű pónifigurát is.

A várva várt nap reggelén Friderika izgatottan rohant az előszobába, már tudta, hogy szülei mindig oda dugják el a húsvéti meglepetéseket. Egy fűvel kibélelt dobozban piros masnival a nyakán ott ült a nyúl. Ijedt szemekkel bámult a világra, és azonnal kapálózni kezdett kis karmos lábaival, amikor Friderika örömujjongások közepette kirántotta a dobozból és magához ölelte. A nyuszi rémületében a kislány kézfejét is megkarmolta, aki hirtelen visszadobta őt a dobozba. Néhány mogorva szó után többet nem is nézett a kis jövevényre Friderika. Szülei próbálták vigasztalni, győzködni, aztán szembesíteni azzal, hogy ő kérte, de a lány hajthatatlan volt: “Hisz én nem is szeretem a kisállatokat! Meg is karmolt!” – és ezzel el is intézte a dolgot, egész nap a póniját fésülgette.

A kisnyúl sorsa megpecsételődött. Néhány nap telefonálgatás után anyukáék feladták az elhelyezési projektet, egy este apuka a dobozzal együtt elsétált a közeli Károlyi kertbe, és közvetlenül a zárás előtt, miután az őr már körbejárt, az egyik zöldellő fa alá rejtette a dobozt. “Hátha valaki megsajnálja” – gondolta, aztán nagy békességben hazament. 

Másnap a reggeli ügyeletes vette észre a dobozban kuksoló nyuszit, furcsa volt, hogy ki sem ugrott, pedig a perem nagyon alacsony volt. Talán érezte, hogy biztonságosabb odabent. Józsi a hóna alá vette a jövevény kartonlakását, és bevitte magával a park sarkában álló házikóba, ahol az illemhelyiségek, és az őrök székhelye volt. A friss tavaszi fűből hozott be néhány marékkal, és a nyuszi orra alá dugta.

A kert gondnoknője délelőtt 10 felé érkezett meg, és első látásra beleszeretett az állatkába. 

 – Egy fa alatt hagyták az este, ott találtam meg ma reggel. Micsoda emberek!

 – Jól van, Józsikám, ha már idehozták, akkor itt is marad! Legyen a neve Karcsi. Mellettetek egyébként is elkel egy házőrző! – nevette el magát.

Marika még aznap megtervezte Karcsi lakhelyét. A bódé oldalában drótoztak össze néhány kerítésdarabot, amelyek már régóta nem voltak használatban, ebből lett az ól. Az építmény tetejére a külvárosi építőanyag-áruházból műanyag tetőt hozott, és útközben szalmát is szerzett, hogy kényelmes legyen a hideg betonon a nyuszinak.

Karcsi hamar belakta új helyét, ahol minden nap gyerekek tucatjai bámulták meg, és tolakodtak mosolyogva a ketrece közelébe. Hamar elfelejtette azt a kislányt, aki nem akarta őt, és nagyon hamar elkezdett kilókat is felszedni magára.

Boldogan él ma is, egy dolog bántja csak mostanában… ahogy közeledik a Karácsony, egyre több anyukát és apukát lát hazafelé sétálni egy-egy friss zöld illatos fával. A szemükben ugyanazt látja, mint Friderika szüleinek szemében, és ez elszomorítja. Valami olyasmit érez, hogy mindenkiben van legbelül egy kisgyerek, aki folyton valamiféle vágyakat kerget, hogy az ünnep illúziója lengje be az év egy-egy napját. Karcsinak sehogy sem fér ez a fejébe, hiszen, mióta a Károlyi kertben lakik, minden nap ünnep, mert Marika minden reggel betuszkol a rácson egy jókora ízletes répát!

—-

Karcsit tavaly tették ki, azóta a park nénije mindent megoldott, kaját, fedelet adott neki, évente több oltást is kap, na meg kiherélték, ami miatt viszont tényleg csodaszép nagynyúl lett, kb. 6 kg. Öröm ránézni! :)